Lotti és Kelen a nyári szünet első napját a réten szaladgálva töltötte. A kislány szeretett iskolába járni, mégis örült, hogy mától megkezdődött a vakáció. Ez a kismadarat is boldogsággal töltötte el, hiszen így sokkal több időt tölthettek együtt legjobb barátjával.

Késő délután Lotti a sok játéktól és futástól kimerülten odament a tisztáson található egyetlen fához, hogy a tövében megpihenjen és árnyékra leljen. Aztán egyszer csak megölelte a fa törzsét, majd Kelenre nézett és megkérdezte:

-Szerinted a fák is érzik, ha szeretettel ölelik meg őket?

-Nem tudom, talán igen. – hangzott barátja bizonytalan felelete.

Legnagyobb döbbenetükre ekkor a fa ágai elkezdtek mozogni és szelíden körbefonták a törzset még mindig ölelő kislányt. Majd egy kellemes mély hang szólalt meg:
Tovább olvasom →

Lotti és Kelen borongós májusi napra ébredtek. Az eget szürke, esővel teli felhők takarták el. A szeszélyes időjárás ellenére a madárka boldogan kezdett mindenféléről csicseregni, de egy idő után feltűnt neki legjobb barátja egykedvűsége és szótlansága.

-Valami nincs rendben veled Lotti. Olyan szomorkás vagy ma. – jegyezte meg kedvesen a kismadár.

-Nem tudom mi van velem. Néha, mint most is, csak végtelen szomorúságot érzek, és olyan kilátástalannak tűnik minden. – felelte görbülő szájjal a kislány.

-Történt valami? – érdeklődött tovább tollas barátja.

-Semmi. Pont ez a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, valójában miért van ez. Csak azt érzem, hogy semmi sem jó és minden csak még szomorúbbá tesz. – válaszolta a kislány.

-Szeretnél egy fagyit enni? – próbált kedveskedni a madárka.

-Köszönöm Kelen, de nincs hozzá kedvem. Ilyenkor annak sem tudok örülni, aminek máskor igen. Egész nap sírni tudnék. – panaszolta a kislány.

-Akkor tedd azt! – biztatta Kelen.

-Mi értelme lenne? – kérdezte sírását visszafojtva a kislány.
Tovább olvasom →