Egy csodaszép őszi reggel volt. Lotti most is, mint minden reggel, elindult az iskolába. A nap megvilágította a fák színes leveleit, ami meseszéppé varázsolta a tájat. A kislány azt sem tudta melyik színben gyönyörködjön: a zöldben, a sárgában vagy a pirosban? Mindegyik látványa boldog mosolyt csalt az arcára. Szerette az őszt. A fák, a bokrok, a virágok és minden növény készülődött télire. Közeledett számukra az elmúlás időszaka, de a természet ezt is oly csodásan tette, hogy nem a hiányt juttatta a lányka eszébe, hanem a színek kavalkádját, amit annyira kedvelt.

Mikor Lotti beért az iskolába, azt vette észre, hogy mindenki szomorú. Nem értette mi lehet ennek az oka. Aztán az első tanórán kiderült számára. Az iskola egyik tanítója meghalt.

A kislány jól ismerte Éva nénit. Nagyon kedves tanítónéni volt. Mindig mosolygott és imádta a gyerekeket. Mindenki néma csendben figyelt az óráin és csak úgy szívták magukba a hallottakat a tanulók. De nem csak a kisdiákok, hanem a tanárok is szerették. Mindenkinek csupa kedves emlék jutott eszébe, ha meghallotta a nevét.

A tanórák lassan teltek el. Az utolsó kicsengetés után pedig Lotti elindult hazafelé. A nap még mindig magasan fenn volt, talán azért, hogy ő is gyönyörködhessen a fák lombjainak sokszínűségében. Lotti is újra és újra ezt tette. Jó volt ismét a szabadban lenni. Érezte, hogy a természet közelsége mennyire sok energiával tölti fel.

Otthon Kelen már nagyon várta a kislányt, ugyanis előző nap megbeszélték, hogy elmennek a közeli erdőben található kis vízeséshez. Lotti belépve a kapun megörült kis barátjának.

-Szervusz Kelen. – húzta száját mosolyra a lányka.

-Szia. Már nagyon vártalak. Ugye nem felejtetted el, hogy ma megyünk a vízeséshez? – csivitelte lelkesen a madárka.

-Persze, hogy nem felejtettem el. Lerakom az iskolatáskámat, átöltözöm és már indulhatunk is. – felelte a kislány.

Így is történt. Tíz perc múlva pedig már úton is voltak az erdő felé. Ahogy mentek útközben Kelen érdeklődött Lotti napja felől.

-Mi történt ma az iskolában?

-Képzeld, meghalt Éva néni.

-Az a kedves tanítónéni, akiről szoktad mesélni, hogy mennyire kedveled? – kérdezett vissza barátja.

-Igen ő. – jött a felelet.

-Ez elképesztő. Nem is találok rá szavakat. – hüledezett a kismadár. – Miért nem vagy mégsem szomorú? – kérdezte őszinte kíváncsisággal legjobb barátja.

-Azért, mert tudom, hogy ez az élet rendje. Nincs miért szomorúnak lenni. Én abban hiszek, hogy csak a test múlik el, de a lélek tovább él, és aki elment, az már egy sokkal szebb helyről néz le ránk. Az a lényeg, hogy mindig megőrizzük a távozó jó emlékét magunkban és ő pedig érezni fogja, hogy milyen sokan gondolnak szeretettel rá. – válaszolta nagyon értetten Lotti.

Kelennek kedvére volt ez a fajta felfogás. Úgy érezte, hogy legjobb barátjának megint igaza van. Időközben odaértek a vízeséshez. Leültek szemben vele egy kinyúló sziklaszirtre és csak nézték csendben a lezúduló hatalmas víztömeget. Órákig el tudták volna nézni, ahogy a víz hatalmas erővel zúdul lefelé maga mögött hagyva korábbi lankásabb útját.

-Gondoltál már arra Kelen, hogy ez a víz is meghal és újjászületik ebben a vízesésben? – kérdezte Lotti kis barátját.

-Ezt hogy érted? – kérdezett vissza a madárka.

-Befejezi lomhán áramló útját, hogy átadja magát az újjászületést jelentő zuhanásnak, majd leérve ismét egy nyugodtabb és sokkal komótosabb tempóban folytatja folyását. – mondta elmerengve a kislány.

-Igazad van Lotti. Ha jól körbenézünk a természetben is minden az elmúlásról és az újjászületésről szól, mégsem szomorkodik emiatt senki. – gondolkodott hangosan a kismadár.

-Látod Kelen, ezt mondom én is. – mosolyodott el a lányka. – Na, de most már induljunk haza, mert későre jár. Hazafelé együtt gyönyörködtek a lenyugvó nap narancssárga színében. Fénye átszínezte az egész természetet, ami új külsőt kölcsönzött mindennek.

Hazaérve megvacsoráztak, lefürödtek és lefekvéshez készültek. Lotti elővette azt a füzetét, amiben a kis bölcsességeket gyűjti és írni kezdett. Kelen pedig a lányka vállán ülve magában olvasta az egymás után kanyarított betűket.

„Megszületünk, élünk, meghalunk. Ezen senki sem változtathat. Van, ki hosszabb ideig lehet velünk, és van, ki kevesebbet. Miért van így? Mert ezt mi választjuk meg odafönn az Égben. Éppen ezért ne azzal foglalkozz, hogy ki meddig lesz melletted. Arra figyelj inkább helyette, hogy bármennyi időd is van, igyekezz megadni a másiknak azt, amiért jött. Ha sikerül megtenned amit kell, akkor már nem volt hiábavaló a másiknak ez az élete. Ezért mindig szeretettel vegyél körül mindenkit, aki az utadba kerül és tudd melyik az a pillanat, mikor már nincs több dolgotok egymással. Ekkor nincs más teendőd, mint elengedni azt, akinek mennie kell.”

Bár Lotti nem írta le kis füzetébe, Kelen mégis tudta, hogy a kislány hitt abban, hogy ahogy a természet is minden télen elmúlik, úgy elmúlik ez a földi életünk is. De ahogy a természet is minden tavasszal újjáéled, úgy kezdjük meg mi is újra életünket idelenn, de már máshol, másik életben.