Lotti és Kelen borongós májusi napra ébredtek. Az eget szürke, esővel teli felhők takarták el. A szeszélyes időjárás ellenére a madárka boldogan kezdett mindenféléről csicseregni, de egy idő után feltűnt neki legjobb barátja egykedvűsége és szótlansága.

-Valami nincs rendben veled Lotti. Olyan szomorkás vagy ma. – jegyezte meg kedvesen a kismadár.

-Nem tudom mi van velem. Néha, mint most is, csak végtelen szomorúságot érzek, és olyan kilátástalannak tűnik minden. – felelte görbülő szájjal a kislány.

-Történt valami? – érdeklődött tovább tollas barátja.

-Semmi. Pont ez a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, valójában miért van ez. Csak azt érzem, hogy semmi sem jó és minden csak még szomorúbbá tesz. – válaszolta a kislány.

-Szeretnél egy fagyit enni? – próbált kedveskedni a madárka.

-Köszönöm Kelen, de nincs hozzá kedvem. Ilyenkor annak sem tudok örülni, aminek máskor igen. Egész nap sírni tudnék. – panaszolta a kislány.

-Akkor tedd azt! – biztatta Kelen.

-Mi értelme lenne? – kérdezte sírását visszafojtva a kislány.

-Megélni az érzéseinket? A lehető legjobb, amit tehetünk, hogy nem elfojtjuk, hanem szabadjára engedjük őket.

De mire Kelen befejezte a mondatot, Lottinak már megállíthatatlanul patakzottak a könnyei. Csak sírt, sírt, mintha sohasem akarná abbahagyni. Kelennek ismerős volt ez az érzés. Amikor ő ilyen szomorú volt, akkor felrepült jó magasra, ahol csak maga lehetett és ugyanezt tette, átadta magát a szomorúságnak. Éppen ezért odarepült a kislányhoz, kis tollpihés buksiját biztatóan Lotti arcához érintette, majd magára hagyta őt. Tudta, hogy most nem tehet mást érte.

A kismadár szinte az egész idejét a szabadban töltötte és csak délutánra tért vissza. Akkor aztán halkan megkocogtatta csőrével a kislány szobájának ajtaját, és bedugta fejét a résnyire nyitott ajtón.

-Hogy vagy Lotti? – érdeklődött Kelen.

-Köszönöm, már sokkal jobban. – húzta félig mosolyra száját a lányka, de a szemeiben lévő könnycseppek még árulkodtak a délelőtti szomorúságról.

-Van kedved kicsit hintázni az udvaron? – nézett kérdőn legjobb barátjára a kismadár.

-Igen, mehetünk. – felelt szűkszavúan a kislány.

Kimentek hát az udvarra. Lotti beült a hintába, elrugaszkodott és lábai előre-hátra mozgatásával mind magasabbra lendítette magát. Érezte, hogy ez a fajta szabadság most jólesik a lelkének. Kelen pedig a hinta mozgását követve repkedett körülötte. Időközben a szürke felhők felszakadoztak és helyüket átadták csodaszép hófehér, bárányalakú társaiknak. Ezen aztán a nap is felbátorodott és csak úgy szikrázva árasztotta magából szerteszét sugarait. Lotti az ég felé emelte tekintetét és gyönyörködött a nap és a felhők vidám bújócskájában. Egy-egy napsugár megsimogatta arcát és felszárította könnycseppjeit, szomorúságának utolsó látható jeleit.

Örült, hogy most már elmúlt a rosszkedve, de legfőképp annak, hogy Kelen személyében rátalált a tökéletes barátra. Arra gondolt, hogy milyen jó is az, hogy mindketten tudnak segíteni a másiknak, ha kell, mert egyikük biztos tudja a megoldást az éppen szembejövő problémára. És ami a legfontosabb, hálásak egymásnak a másiktól kapott tanításokért. Ma a kislány szorult segítségre és a madárka ezzel a bölcsességgel látta el:

„Fontos, hogy megéld a benned lévő érzéseket függetlenül azok minőségétől. Ha éppen jó, akkor légy hálás érte és örülj neki, úgy igazán, tiszta szívből! De ugyanígy a rossz is része életünknek, ezért fontos, hogy ezt se nyomjuk el. Éld meg ezt is! Légy szomorú, sírj, ordíts vagy csináld azt, ami örömmel tölt el és erőt ad neked, hogy túllendülj a kellemetlen érzéseken. Ha beleengeded magad a rosszba, akkor könnyebben és gyorsabban megy át rajtad, helyet hagyva maga után az újabb tapasztalásaidnak. Kitartást az adjon, hogy egyszer minden rossznak vége szakad, hogy utat engedjen a nála sokkal jobbnak. Ez a körforgás pedig örökké jelen lesz életünkben, csak a fejlődésünknek köszönhetően a rossz egyre kevesebbszer és egyre rövidebb időkre látogat meg bennünket, míg a jó egyre többször és egyre hosszabb időre marad veled.”

Ettől kezdve Lotti is tudta már, hogy nem kell aggódnia, ha néha csak árnyéka vidám önmagának, hiszen minden rossz egyszer törvényszerűen véget ér, hogy átadja helyét az örömteli élményeknek.