Lotti ült az iskolai tanteremben és az ablakon túlra révedt a tekintete. Csak nézte a szikrázó napsütést, ahogy megcsillan hol egy falevélen, hol egy virág szirmain, hol pedig az iskola kerítésén. Végtelen békét és nyugalmat érzett. A merengését a kicsengetés hangja és a tanító néni szavai szakították félbe:

-Ne felejtsétek el gyerekek, a folyékony olvasás titka a gyakorlás! Holnapra házi feladat, hogy az olvasókönyv 18. oldalán található szöveget mindenki otthon hangosan olvassa fel. – hangzott Andrea néni kérése.

A diákok összeszedték könyveiket és valósággal kirajzottak a teremből. Lotti is összepakolt és elindult. Ahogy kilépett az iskola épületéből, hirtelen a szikrázó napsütésben találta magát. Lehunyta a szemét, elmosolyodott és élvezte a napsugarak simogatását az arcán. Hagyta, hogy szíve megteljen szeretettel, majd kinyitotta szemét és boldogan folytatta útját. Otthon nagy örömmel üdvözölte Kelen. A kismadár lelkesen körberöpködte és közben hangosan csivitelt.

-Olyan jó, hogy itt vagy Lotti. – mondta lelkendezve legjobb barátjának a madárka.

-Én is örülök neked. – válaszolta mosolyogva a kislány.

-Mit csinálunk ma délután? – kérdezte Kelen.

-Andrea néni adott házi feladatot, azt meg kell csinálnom. – hangzott a válasz.

– És mi a feladat? – jött az újabb kérdés.

– Gyakorolnom kell a hangos olvasást. Apa sajnos még nincs itthon. Mi lenne, ha vennénk a pokrócot, lemennénk a folyó partjára és ott felolvasnám neked a szöveget? Lenne kedved hozzá? – kérdezett vissza Lotti.

-Persze. – röpködött örömében a kismadár.

Felkapták hát a takarót és az olvasókönyvet és már szaladtak is az udvaron át a rétre és meg sem álltak egészen a patak partjáig. Ott aztán leterítették a plédet és leheveredtek rá.

-Kezdhetem Kelen? – kérdezte a kislány.

-Hallgatlak. – csicseregte válaszként a madárka.

Lotti hasra fordult, maga elé vette az olvasókönyvét, kinyitott a 18. oldalon és hangosan olvasni kezdett:

Megszentelt találkozás

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű falu, Boldogságfalva. Élt ebben a helységben egy fiatal, szelíd, csendes fiú. Minden reggel felkelt, elment a kútra vízért, napközben ellátta a ház körüli teendőket, estéjét pedig általában az olvasásnak szentelte. Élte minden nap a maga szerény életét. A faluban általában semmi nem zavarta meg az ott lakók nyugalmát.

Történt egyszer azonban, hogy látogatók érkeztek a településre. Az idegenek között volt egy lány. Következő nap, mikor a fiú vízért ment egy korsóval a kezében, a lány éppen a kútnál volt és a friss vízből ivott. A fiú odaérve belenézett a lány igéző szemeibe. Azokban a szemekben benne volt minden, a lány korábbi élete, a boldogsága, a fájdalma, a lelke mélye. Egyikük sem akarta megtörni a csendet, csak álltak egymás szemébe nézve és mindketten érezték kimondatlanul is, hogy ez egy megszentelt találkozás.

Mikor Lotti befejezte az olvasást, továbbra is a szöveget nézte és hangosan elkezdett töprengeni azon, hogy létezhet-e ilyen találkozás a valóságban is. Majd kérdőn Kelenre emelte tekintetét és ekkor észrevette, hogy a kismadár elmerengve, fátyolos tekintettel, némán ül.

-Mi történt Kelen? Jól vagy? – aggódott a kislány.

-Minden rendben Lotti. Csak eszembe jutott valami vagy inkább valaki. – válaszolta csendesen a kismadár.

-Elmondod nekem? – érdeklődött óvatosan a kislány még mindig nagyon aggódva barátjáért.

-Egyszer én is átéltem azt, amit olvastál. Korábban hallottam arról, hogy kivételes esetekben előfordulhat, hogy két idegen úgy érzi már az első találkozáskor, hogy ezer éve ismerik egymást. Egészen addig nem foglalkoztam ezzel, míg egyszer meg nem láttam a világ legcsodálatosabb madárlánykáját. Csivitelt, repkedett és láthatóan élvezte az életet. Odarepültem hozzá és beszélgetni kezdtünk. Rájöttem, hogy olyan hasonlóak vagyunk, mint két tojás. Hasonló dolgok érdekeltek, sőt úgy éreztem, hogy közös volt minden bennünk. Olyan volt, mintha a lélektársammal találkoztam volna. A másik felemmel, akit valaha elveszítettem, csak eddig nem szembesültem vele. – osztotta meg Kelen legjobb barátjával életének egy titkát.

-Mi lett később veletek? – érdeklődött Lotti.

-Az élet úgy hozta, hogy elsodródtunk egymás mellől. Azóta is hiányzik nekem, mert magával vitte a másik felem. Persze idővel minden fájdalom enyhül, mégis nehéz volt ezt megélni. Azóta sokat tapasztaltam már és a mai tudásommal már másként élnék meg egy ilyen találkozást. Most már tudom azt, amit akkor még nem:

Bár nem maradhat mindig mindenki velünk az életünk végezetéig, mégse légy szomorú. Gondolj ajándékként minden egyes pillanatra, amit együtt tölthettek és amelyből mindketten töltekezhettek. Ne rontsd el holmi aggódással a jövő miatt. Csak a jelenben lehet megélni minden felemelő pillanatot. Meddig fog tartani? Ki tudja. Talán az idők végezetéig vagy csak öt percig. De ezt abban a pillanatban nem tudhatod. Kár lenne ezen aggódnod. Inkább merd megélni azt, amit lelki társad megmutat neked. És légy hálás, hogy a Sors úgy alakította életeteket, hogy találkozhattatok, hiszen ez egy megszentelt találkozás, amire hálával a szívedben emlékezhetsz bármikor. Az érzés pedig, amit adtatok egymásnak örökké veletek marad.

-Ezek gyönyörű gondolatok Kelen. – mondta Lotti halkan, meghatódva.